A 842-ben megpecsételő, ófrancia és ófelnémet frank nyelvjárásban íródott Strasbourgi esküt (Les Serments de Strasbourg) tekintjük a legrégebbi francia nyelvemléknek.

A középkorban a francia nyelv számos nyelvjárásból tevődött össze, amelyek jelentősen eltértek az egyes régiókban. Alapvetően az oïl (északi) és az oc (déli) nyelvjárásokat különböztetjük meg.

Ugyanakkor azt is elmodhatjuk, hogy ebben az időszakban – Európa más országaihoz hasonlóan – Franciaország is kétnyelvű ország volt: a lakosság nagy tömegei a köznyelvet beszélték, ezen íródott a középkori francia irodalom több remekműve is, a másik pedig a latin, amely az egyház, a papság, a tudósok, az oktatás nyelve volt, és ez a közös nyelv tette lehetővé a kommunikációt a többé-kevésbé egyedi tájszólásban beszélő népek között. 

A francia nyelv folyamatos fejlődése ellenére a két nyelv egyidejű használata eltartott egészen a XVII. századig, sőt, később az egyetemi és az egyházi világban jóval tovább fennmaradt.

A francia nyelv első helyesírási szabályait az 1635-ben Richelieu bíboros által létrehozott Francia Akadémiának köszönhetjük. Mivel a latin ábécé nem volt elegendő ahhoz, hogy a nyelv valamennyi hangját átírják, új betűk születtek, mint a "v" vagy a "j". 1740-ben eltűntek a felesleges mássalhangzók. Majd néhány szóvégződésben - mint az ősi "françois" szóban - az "ois" -t felváltotta az "ais". Így lett a françois*-ból français.